Nem sokan nézitek a blogomat mostanában, mert hogy az utolsó bejegyzés még 2012 eseménydús évében készült. Na, veselkedjünk neki.

Sok minden történt velem azóta. Új szerelem, összetört szív, veszekedések, szakítások, átverések, kavarások tömkelege. Azt sem tudom hol kezdjem, vagy azt, hogy hol hagytam abba. Szakítottam Andrissal, azóta rengeteget randiztam, jelenleg Tibivel járok, csodálatos srác, tényleg.

Megváltoztam.

Rengeteget változtam... lemondtam a bakancsról, elkezdtem rúdtáncolni, műkörmöm; tetoválásom van, odafigyelek hogy mit eszek, kiegyensúlyozott lettem, ami nagy szó a 2 évvel ezelőtti énemhez képest... Elköltöztem, ismét. Anyám barátjával élek jelenleg egy fedél alatt, ami...

Nem is érdekes. De hát ha a semmiségek nem érdekesek, akkor mi az?! Mi az amit érdemes ide leírnom, a Nagyérdeműnek?!

Érzem hogy szeret, minden üzenetében, mozzanatában, minden szavában benne van, mit érez. Számomra ez a leggyönyörűbb érzés a világon, mivel végre, viszonzottan szerethetek valakit... Egyre szebbek a napok miket vele tölthetek el. Annyira rossz, kihagy a memóriám, így sajnos nem tudok mit leírni, szóról-szóra, érzelmeimről sem írhatok hosszú-hosszú sorokat... De ez nem is olyan fontos, mert nekem az számít amit legbelül érzek. Szeretem Őt.

Mégis olyan furcsa... az életem nagy fordulatot tett, teljesen a feje tetejére fordult minden... Ebben a nagy káoszban, a tűz után is van esély az újrakezdésre...

S én újrakezdtem, minden régebbi emléket kitöröltem a fejemből, és a blogból is. Minden régi bejegyzést, ami arra emlékeztet, mi volt anno... ami könnyeket csalt a szemembe... Továbbléptem, és nyitott vagyok mindenre. Egyre csak új embereket ismerek meg, és tényleg végre élhetek egy ici-picit :). Élvezem ha kocsikázhatok Imréékkel, ha üvölt a kocsiban a gangnam style, és arra táncolunk mint a hülyék... Jó érzés ez nekem. Mindeközben, hogy itt írok, cseng a telefonom állandóan a jól ismert hanggal, mert SMS-t kaptam, Tőle... Gyönyörűszépeket ír, csak úgy olvadok tőle. Mindig ha nem küldök neki üzit hogy hazaértem, felhív hogy minden rendben van-e velem. Ha nem válaszol 10 percen belül, bocsánatot kér, hogy nem figyelt a telójára. Ha rám néz, mosolyog, ha rá nézek mosolygok, s elönt a boldogság, szemem csillog, pulzus fel... Remegek ha hozzámér, örömtáncot jár a szívem, ha megcsókol... Végre kijelenthetem, boldog vagyok. 

Boldognak látlak, a harag már eltűnt

Szemed csillogása, számomra is feltűnt

Az én szerencsém kereke, talán fordult párat

Minden egyet tettemnél kifizettem az árat

A géppisztolyos egyén szívembe kilőtte a tárat

Eddig nem tudtam írni, a sors eltört a ceruzámat

De talán boldog vagyok, a múlt nem fáj oly nagyon

Ha meglátlak szívem nem fáj oly nagyot

Túlléptem már, épp eleget kaptam

De amit adtak, azt mindig vissza adtam

Kvittek vagyunk, feleltem tettemre

Megérdemelted, mondtam a fekvő tetemre

A sors akarta ezt, hát így legyen!

Azt álmodtam, valaki fekszik mellettem

De az lehetetlen, mert meghaltam rég

Nem éltem eléggé, úgy éreztem kell még!

Belehaltam abba, amit meg sem tettem

De nem bánom, mert kicsit, de éltem.

Ezek a szavak hagyták tegnap a száját, mikor fél 9 környékén ott ültünk a buszmegben, és beszélgettünk. Nagyon össze vagyok zavarodva, minden kusza a fejemben... rendet kéne raknom... Az a két szó, mit legjobban gyűlölök, egyre többször hangzik el, mikor kérdeznek. Nem tudom.

Kezdem az elején.

------------------Tegnap, Szent Imre tér, délután fél 5 környéke------------------

Édes drága szőke ciklonommal kint ülök szentimrén, mert olyan ritkán látom, beszélgettünk, elvoltunk egy kicsit.

- Eszter bazdmeg!

- May! Anyád, mit keresel itt?

- Kijöttünk Viktorékkal és itt gengelünk.

- Viktor? Hol merre?

3 ember támadt le, mindnek gyorsan köszöntem majd rohantam Viktorhoz.

- Sziiiiiaaa!!!

- Szia kiscsaj! Miújság?

- Semmi veled? Mit keresel itt? Olyan rég láttalak!

- Gyere, menjünk egy kicsit beszélgetni.

Megfogta a kezem, miközben Szőke Ciklonom gondolom ott nézett értetlenül hogy mi történik...

- Mi ez? - gondolok arra h fogja a kezem-.

- Nem tudom. (Ó AZ A KÉT BŰVÖS SZÓ!!!)

- De most tele vagyok kérdésekkel, bizonytalan vagyok, alig egy hete még teljesen másképp álltál hozzám...

- Tudom.

- Akkor ez most mi?

Választ nem kaptam. Átsétáltunk Karácsony Sándorra, mert ott volt dolga. De csak úgy volt hajlandó jönni velem, ha közbe foghatja a kezem. El sem tudjátok képzelni, mekkora kérdőjel villogott a fejem felett...

---Viktoréknál, 7-8 óra körül---

- Beszélhetnénk?

- Persze, menjünk.

- Mi ez most? Mi ez a hirtelen pálfordulás? Mi van veled?

- Nem volt olyan hirtelen. Elgondolkodtam.

- Velem is közölhetnéd az álláspontodat.

- Mit szeretnél?

- Boldog lenni, és választ kapni végre.

***Közben magamban:

- Mit szeretnél?

- Téged szeretnélek, sőt nem is szeretnélek, akarlak minden porcikámmal, szükségem van rád, mert egy éjszaka alatt teljesen elvarázsoltál, azóta is kell a közelséged, azóta is vágyom rád, DE NEM TUDOM HOGY MIÉRT!!!***

Ezeket persze nem mondtam ki... Nem mertem közölni vele... Szerintem ha kimondom, pszihómókusnak tartott volna...

- Mit szólnál ha megpróbálnánk újra?

- Szeretném.

- Rendben. :)

Közberontottak a beszélgetés közepébe, és itt hagytuk abba ezt a diskurzust. Pedig folytattam volna... Annyi minden volt még bennem... Főleg kérdések... miért?

---Kint, buszmegben. Fél 9.---

- Figyelj, tényleg szeretnék veled lenni, meg minden... de nem megy...

- Te is figyelj, megértem min mész most keresztül. Nem kell magyarázkodnod.

- Csak annyira szar... ő volt az első igazi. Ez mindenkinek csak egyszer jön el... Mellesleg nem akarok újra csalódni...

- Figyelj, vannak dolgok, amiken nem tudsz változtatni. Egyszer el fogod felejteni, és  túlteszed magad rajta. Egyszer újra szerelmes leszel. Nem is egyszer, de tuti biztos hogy még fogsz csalódni. Nem tehetsz ellene.

- Tudom...

- Bonyolult az élet...

- Igen. De jó is... Van miért küzdeni, van miért élni.

- Lassan ennyi kudarc után, már nincs kedvem küzdeni... Úgyis pofára esek.

- Ha így állsz hozzá...

- Már megszoktam. Nem újdonság.

Beszélgettünk még. Nem tudja mihez kezdjen... Az a baj hogy én sem vagyok biztos... semennyire sem... Ajj mennyire elegem van... Néha úgy eltűnnék egy időre...

---Buszon---

Éppen irkáltam a telómba, hogy most ne hagyjak ki semmit sem, ami lényeges lenne.

Mikor ott ültünk, ezek a szavai még percekig vissza-visszatértek... Feltettem magamban a kérdést: Tényleg megéri? A kérdésem alaptalan volt... Számomra nem az hogy megéri, mert hasznom nem, max. tapasztalatom származik belőle. Lehet, hogy tényleg félek belekezdeni bármibe is, ugyanakkor nagy hátrányom, hogy vakmerő vagyok, és elhamarkodottan hozok döntéseket... Mindezektől eltekintve, kitartóan és eszméletlenül tudok szeretni... Csak pattanjon el a szikra, és onnantól már nincs menekvésem. Nem bújhatok el, mert nehezen ábrándulok ki a választottamból.

Lehet, hogy ez az átkom, a szerelmem fog a sírba vinni...

Írt nekem face-n, látom a felugró ablakot a nevével, mikor abban a másodpercben, összerándult a gyomrom, majd jött a jeges rémület... Csak azt kérdezte megyek-e ma Pandába... Írt... kérdezte... tehát "érdekli" félek, hogyha megint látom, mi lesz a reakcióm... Érzem, most megint az a kisiskolás érzés, az az úgynevezett "pillangók a gyomrodban"... Félek, hogyha meglátom, ugyanez az érzés fog elhatalmasodni rajtam, és egyre csak növekedni kezd... Úristen... Régebben azt írtam, miért nem lehetek én is szerelmes?! Most, ezt megváltoztatom, miért nem lehetek viszonzottan szerelmes?

"Tudnod kell, szeretlek, titkolatlanul, oly magától értetődően, miként lélegzetet veszek. Végül is, jó érzés ez nekem. Ám azért viszonzatlanul mégiscsak tök féloldalas." -Vavyan Fable-

Megint eljátszották velem ugyanazt... Ugyanazt mint a DJ, ugyanazt mint Yuri, ugyanazt mint Márk, és ugyanazt mint Ő. Kurvára elegem van már az örökös játékokból!

*beszélgetés, tegnap délután*

- Figyelj, amit szombaton volt, az mi volt? Nem értelek igazán...

- Meg akarod beszélni?

- Igen.

-elmentünk egy nyugalmasabb helyre-

- Nem akarlak megbántani meg semmi, de én még mindig Ramit szeretem... gondolom tudod mi lett a sztori vége?

- Igen tudom.

- Nos és nem tudom elfelejteni, körülötte a forgott a világ, rá építettem... Nagyon hiányzik és még mindig arra várok hogy visszajön...

A beszélgetés többi része nem fontos, ezt a témát boncolgattuk még egy darabig... Tudjátok hol csesztem el? Tudtam, TUDTAM hogy ez lesz, mert az eszem megmondta, de én idióta mentem MEGINT a szívem után... Elhittem hogy ő végre más lesz... Nos, fiúk! Ismét csalódtam a másik nemben... Elegem van... Komolyan, félek újra belevágni bármibe is... Félek... Nem akarom újra csalódni, nem akarom újra azt a szaggató, emésztő érzést, ott bent... Megint látni a komoly arcot, mikor közli, hogy bocs, de nem... 

Szerelemre vágyom, édes érzelmekre...

Elmondod valamit, de ne add tovább senkinek

Leírom ide, inkább elmondom mindenkinek

Egy titok szívemen, mit őriz 7 lakat

Minden zűrös, mégis láttam csillagokat

Ígértek nekem, de ezt meg nem tarthatták

Aljas módon, szívem újfent ellopták

Az égből ledobták, s darabokra tört

Azóta a perc óta, vagyok ily meggyötört

Szerelemre vágyom, édes érzelmekre

De éget a kín, itt fekszem remegve...

Komolyan mondom, félek belekezdeni bármibe is... Nem akarok többet csalódni... Nem kérek sokat, csak had legyek neki az egyetlen. Hazugság és bűntudat nélkül mondja ki, őszintén: szeretlek. 

Nem akarok többé félni, rettegni, törött szárnnyal repülni... Zuhanás után a mélyben feküdni...

Én ezt a blogot azért kezdtem el, hogy mindig emlékezzek arra, mit, hol rontottam el, min kell változtatnom... Annyi minden kavarodik fel bennem, akárhányszor visszaolvasok egy-két sort... Sírásra fakaszt... Elszomorít... Megnyomorít... A reménynek írom ezeket a sorokat, és hogy hagyjon engem békén... Belőlem már kihalt a remény... Nem tudok már reménykedni, hinni abban hogy tényleg lesz jobb... Nagyon bánt... Lehet, amit én tettem régen, azt most visszakapom? Nem tettem semmi ilyesmit, amiért ennyire szenvednem kellene...

De akkor miért nem lehetek boldog?!

Megint írtam, szokásomhoz híven, mikor nem tudok kihez/mihez fordulni a zenémen kívül... Sokszor vagyok egyedül, már megszoktam az érzést... valami egyedülálló romantikát érzek abban, ahogy látom magam: egyedül üldögél, kezében vaskos könyv, minek már csaknem a felénél jár, mellette bögrében gőzölög a citromos fekete tea, amiből nagyot kortyol... könnyen szöknek szemébe, félredobja a eddig olyannyira foglalkoztató regényét, beül a computer elé, megnyitja ezt az oldalt, megnéz egy régi, privát bejegyzést. Ismét, sír, könnyei patakokban folynak nadrágjára. Pulóvere ujjával törli meg barna szemeit. Szomorú. Furcsa csillogás virít kisírt szemeiben. Megtartott titkok, fájó emlékek. Szíve akár egy bezárt láda, amit valaki felnyitott, csodás kincs reményében. Csodás kincs mit benne talált, de az illetőnek nem kellett. Most reméli, talált valakit, akinek megfelel az eltitkolt kincse. Minden bánatával együtt. Reméli, hogy talált valakit, aki teljesíti a kívánságát: "Mond őszintén, tiszta szívből: szeretlek."

Így képzelném el magam kívülről nézve... gyászos, depis, elfullasztó. Megosztom veletek legújabb gondolataimat, jó? Hiszen ki másnak mondanám el... Hiányzik, el sem tudjátok mennyire felemelő érzés volt, mikor megfogta a kezem... Mikor megkért, "ne haragudj"... Istenem, de átélném újra!

Mert sokszor nem csak nekem kell bátorítás.

Vége már, minden érzés alábbhagyott

Nélküled, de az érzés újfent elkapott

Igaz volt, egyszer fordul minden jóra

Nem volt szükség oktatásra, sem bátorító szóra

Kérdeztem másoktól, mért kellett így lennie?!

A Sors akarta így, valakinek mindig el kell mennie

De jönnek helyettük újak, nem bánatot hoznak

Hanem örömet, s olykor szerelmet okoznak.

Ezek a szavak kísérjenek egész életedben,

Visszhangzon a fejedben, szívedben, egész lelkedben.

Kétségekkel, kérdésekkel, mire csak te adhatsz választ. ♥

El sem hiszem, újra elragadt az érzés

Válasz nincs, de annál több a kérdés

Vajon te viszont kedvelsz, nem vagyok egyedül?

Segítesz az utamon, vagy egymagam megyek keresztül?

Vajon ott leszel velem, mikor könny gördül le arcomon?

Ha el kell mennem, vajon elkísérsz az utamon?

Nem tudok mit írni, minden kavarog bennem

Ha te jársz a fejemben, nehéz ésszerűnek lennem...

Nem haragszom, hidd el, mikor megcsókoltál

Egy világ omlott össze bennem, amit újra  össze raktál

Nem akarom ebbe magam, annyira beleélni

Csak álmodni tudok, s az álmomban remélni

Lehet megint hülye voltam, és elhamarkodtam?

Lehet ez neked semmit, csak a buta libát játszottam?

Akivel köztudottan szórakozni lehet

Két szép szó, a móka máris mehet

Kérlek, mond hogy nem játszottál, had bízhassak benned

Kérlek válaszolj, ne kelljen elmenned...

I'm in love...

Sokszor azt hittem, innen nem vezet már út

Ha magam elé tekintek, félek, ebből nincs kiút

Kérlek ölelj át, többet nem kérhetek

Miért kérem ezt tőled, magam sem érthetem.

 Egy dolgot, máig meg nem értek... Miért szeretlek téged?

Szabadulni akarok, elrugaszkodni, élni végre!!! De ez nem lehetséges... bezártak, börtönbe, kalitkába a kulcsot pedig eldobták, hogy véletlenül se kaparinthassam meg... Túl sokat mászkálok el... Köszi... akkor egy antiszociális kis geci leszek! Már elnézést kérek a vulgáris szavaimért... Ideges vagyok, mert nem fogja fel, hogy utálom az bezártságot, ha elkötik előttem a szálakat... Emiatt kezdtem el anno vagdosni a kezem, mert ideges voltam miatta, nem tudtam hogy mit tegyek... háth a legkönnyebb megoldáshoz fordultam... El is feledtem milyen jó érzés volt... Látni a véremet folyni, érezni azt a könnyfakasztó fájdalmat... Lenyugodtam, a fájdalom kitisztította az elmémet... Jó volt...

Megint lecsuktak, bezártak, megint csak én és a négy fal... Körülvesz, fojtogatón ölel, megszorít... Úgy érzem megfulladok, nincs levegő, nincs élet, nincs menekvés... Utálok egyedül lenni... Hallgatni a szomorú-búskomor számokat... A gondolat hogy Őt is csak egy hét múlva láthatom... Megöl a tudat... Szívem utolsó dobbanásának érzését is megfosztja tőlem... Nem ért meg... Megint sírok, szinte magam előtt látom az arcom, az egykoron boldog, meleg, barna szempárt ölelő sírás belevésett nyomai... Szenvedés, elfojtott érzelmek százai vannak az arcomon... Nem tettem meg... Mert úgy éreztem lehet jobb is... De ha újra bezár, újra rám csukja az ajtót... Nincs mellettem senki, akire számíthatnék, mert azzal hogy mindenemet otthagytam, azzal lelkem egy darabja hullott a sírba... A barátaimat hagytam ott... Alig látom őket... De ha nem lennének nekem... Istenem... belegondolni is szörnyű... Sírok, mert bezártak, elzártak, a külvilágot láthatom az ablakon keresztül, a napfényt besüt, fehér bőrömről visszaverődve erőlködik, hogy mindenki tudja, még nyár van. De hamarosan jön az ősz... Amikor minden újjászületik, utána jön a tél, számomra az év leghidegebb időszaka egyenlő a halállal... Az az egyhangúság, amikor esténként sétálok, ropog a lábam alatt a hó, és szólnék, Hozzád, kérném, hogy fogd a kezem, hogy ne legyek egyedül... Mint feltételes mód, mert nem vagy velem, nem vagy mellettem... Hiányzol, bevallom. Hiányzik ahogy fogtad a kezem, ahogy puszit nyomtál a homlokomra. Hiányzik az a beszélgetés, mikor elmondtunk mindent, és mégse... Meg akarlak ismerni, minden porcikádat, minden apró gondolatod ismerni akarom... Ilyet még sosem éreztem... De lehet tegnap csak az alkohol beszélt belőled... De engem megtörtél. Nem hittem volna, hogy van még lehetőségem... Azt hittem az összes esélyem eljátszottam... Azt hittem nem érdemlem meg ezt többször... Téged nem foglak megbántani... Nem akarlak összetörni. De majd kiderül, mi is lesz ebből... Én szeretnék többet. De nem csak úgy... Hanem tőled... Meg akarom tudni, téged szerethetlek-e úgy, mint még senki mást... Hogy vajon jelenthetsz-e nekem annyit... hogy mindennél fontosabb legyél... Kérdések, válaszok nélkül, és emésztő bizonytalanság itt, a négy fal között bezárva, kirekesztve.

Éééééés... megint elbasztam! (taps) Gratulálhattok... De ettől a "dologtól" úgysem reméltem valami sokat... Úgy is mindenki azt mondta vigyázz vele... Szerintem egy ideig nem fogok pasihoz szólni... bár már hívtak randira... Annak az exemnek a legjobb barátja, akivel összejött a volt barátnőm. Dee nem igazán érdekel a csávó... ő is idősebb... miért nem tudom felkelteni a velem egykorú csávók érdeklődését? Jajj mekkora problémáim vannak... Afrikában éheznek nekem meg pasigondjaim vannak... Ez gáz... 

Valamiért unos-untalan előtör belőlem a Démoni ... Sulira megpróbálok megváltozni. Nem akarom megint éveken át elviselni hogy magam miatt tettem tönkre mindent, és csodálkoztam hogy nem szólnak hozzám... Nőj fel!!! -súgja a belső hang- Nem is rossz ötlet!

Felnőni... vagyis, számomra azt jelenti, magam mögött hagyni a gyermekkort, nem gyerekesen viselkedni, meggondolni kinek mit írsz-mondasz... Ésszerűen gondolkodni... Jól hangzik!!! Tehát eldöntöttem, fel fogok nőni! De ezt nem lehet ám egyik percről a másikra eltervezni... Szépen lassan haladok felfelé a szamárlétrán, mígnem én leszek a csúcsán! Huhh... ezzel most felvillanyoztam magam... De egy mondat állandóan szúrja a szemem: "számomra azt jelenteni, magam mögött hagyni a gyermekkort"... Magam mögött hagyni? Nem ugrálni örömömben mikor meglátom a tévében a Hupikék Törpikéket? Nem nyúzni anyukámat hogy nézze meg velem a Kishableányt? Nem elsírni magam az Oroszlánykirályon? Mintha a felnőttkor kiölné az emberekből az életet... Nem akarok felnőni... bárcsak örökkön óvodás lehetnék! 

De sajnos ez csak egy téveszme-vágy... Felnőni muszáj. Most belegondolva... vajon milyen az az életem, ahol nem tettem tönkre Yurit, nem történt semmi Márkkal... Vagy... ahol megtettem azt, amire régebben olyannyira vágytam... Gondoljatok rosszra nyugodtan, nem nem az... Igen! Eltaláltad, arra gondoltam. Hmm...

Lehet nem szabad akaratomból, de változtatnom kell. Eddig elvesztettem egy fontos személyt akire mindenki azt mondta: nem érdemled meg, túl jó hozzád. És mennyire igazuk volt! Azután elvesztettem azt a személyt, aki talán a legjobb lehetett volna az új suliban... Borzalmas vagyok... Komolyan!!! Még hogy nem szabad akaratomból fogok változni? Dehogynem! Én akarok változni, és én is fogok!

Vigyázzatok, ezt elterveztem, és meg is fogom tenni!! Aki meg akar akadályozni, számoljon a kínhalállal!

Jó hatással van rám az új környezet, a lakás. Ezelőtt börtönben éreztem magam, mintha be lennék zárva a toronyba, várván várva a hercegemet. De nem jött értem senki, magam szabadultam ki. Ma már végre aludtam, azt hiszem. Dorka bilétáját szorongatva állandóan elfog a honvágy, a sírás. Elteszem valahova, de Ő folyton odateszi a közelembe, folyton folyvást emlékeztetve arra, nincs velem... A hiánya talán feldolgozható, de elfelejteni semmiképpen sem fogom. Ahhoz túl fontos nekem. Majd fogok csináltatni egy másik bilétát is, a dátummal, mikor született, és azzal, amikor elköltöztünk. Számomra (számunkra) ezzel lezárult egy szakasz. Borzasztó hogy nincs velem senki... Nem tudok senkivel sem beszélni... Leon állandóan Szöszkével, Yurival és Yukival van... Ilyen lehet a magány... Ma egyedül leszek itthon, egész este, nem  tudom hogy fogom bírni. Valószínűleg romantikus "szeretlek-de te nem" számokat fogok hallgatni Nickelback jóvoltából. Közben leírom ide, magamnak ami bánt... Márk sem keres...

Elképesztő milyen ideges vagyok mostanság... Valaki csak hozzám szól, máris ugrok... Nem értem magam... Egyik percben a romantikus zene kell, másikban pedig a zúzós, kiszakad-a-dobhártyám típusú zenék... Rendet kellene tennem magamban. Az a baj, aki egész nyáron nem keresett, az után nem fogok futni, nem fogom minden nap felhívni hogy na vajon jövő évre is be van-e már telve a naptára?! Van ilyen ismerősöm, akivel tavaly nyáron sülve főve együtt voltunk, elválaszthatatlanul... De most nekem nem ő kell, hanem valaki más...

Leon már elment, anyu készülődik, megy a pasijához... -.-   Olyan rossz látni, mindenki párokban, kézen fogva, ölelkezve... én meg mint valami különc ott állok és nézek mint borjú az új kapura... Kicsit visszafoghatnák a szeretlek-én is játékokat, mert k*rvára rosszul esik... :'(

Miért nem veszi észre senki hogy nem akarok egyedül lenni?! :'(