Megint eljátszották velem ugyanazt... Ugyanazt mint a DJ, ugyanazt mint Yuri, ugyanazt mint Márk, és ugyanazt mint Ő. Kurvára elegem van már az örökös játékokból!

*beszélgetés, tegnap délután*

- Figyelj, amit szombaton volt, az mi volt? Nem értelek igazán...

- Meg akarod beszélni?

- Igen.

-elmentünk egy nyugalmasabb helyre-

- Nem akarlak megbántani meg semmi, de én még mindig Ramit szeretem... gondolom tudod mi lett a sztori vége?

- Igen tudom.

- Nos és nem tudom elfelejteni, körülötte a forgott a világ, rá építettem... Nagyon hiányzik és még mindig arra várok hogy visszajön...

A beszélgetés többi része nem fontos, ezt a témát boncolgattuk még egy darabig... Tudjátok hol csesztem el? Tudtam, TUDTAM hogy ez lesz, mert az eszem megmondta, de én idióta mentem MEGINT a szívem után... Elhittem hogy ő végre más lesz... Nos, fiúk! Ismét csalódtam a másik nemben... Elegem van... Komolyan, félek újra belevágni bármibe is... Félek... Nem akarom újra csalódni, nem akarom újra azt a szaggató, emésztő érzést, ott bent... Megint látni a komoly arcot, mikor közli, hogy bocs, de nem... 

Szerelemre vágyom, édes érzelmekre...

Elmondod valamit, de ne add tovább senkinek

Leírom ide, inkább elmondom mindenkinek

Egy titok szívemen, mit őriz 7 lakat

Minden zűrös, mégis láttam csillagokat

Ígértek nekem, de ezt meg nem tarthatták

Aljas módon, szívem újfent ellopták

Az égből ledobták, s darabokra tört

Azóta a perc óta, vagyok ily meggyötört

Szerelemre vágyom, édes érzelmekre

De éget a kín, itt fekszem remegve...

Komolyan mondom, félek belekezdeni bármibe is... Nem akarok többet csalódni... Nem kérek sokat, csak had legyek neki az egyetlen. Hazugság és bűntudat nélkül mondja ki, őszintén: szeretlek. 

Nem akarok többé félni, rettegni, törött szárnnyal repülni... Zuhanás után a mélyben feküdni...

Én ezt a blogot azért kezdtem el, hogy mindig emlékezzek arra, mit, hol rontottam el, min kell változtatnom... Annyi minden kavarodik fel bennem, akárhányszor visszaolvasok egy-két sort... Sírásra fakaszt... Elszomorít... Megnyomorít... A reménynek írom ezeket a sorokat, és hogy hagyjon engem békén... Belőlem már kihalt a remény... Nem tudok már reménykedni, hinni abban hogy tényleg lesz jobb... Nagyon bánt... Lehet, amit én tettem régen, azt most visszakapom? Nem tettem semmi ilyesmit, amiért ennyire szenvednem kellene...

De akkor miért nem lehetek boldog?!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.